Mi lehet a kivezető út?
A válság számos típusáról hallunk naponta, illetve meg is tapasztaljuk, benne/bennük éljük mindennapjainkat (klímaválság, gazdasági válság stb.) Van azonban a válságnak egy fontosabb változata is, mely tulajdonképpen azért kellene az érdeklődésünk homlokterébe kerüljön, mivel átfogja a teljes válságlajstromot. Ez pedig nem más, mint a felfogás, a szemlélet válsága (Fritjof Capra Az Élet rendszerszemlélete. Egy egyesítő látásmód). Mindez azzal magyarázható, hogy a társadalmunk egy elavult világnézethez kapcsolódik, mely a globális problémákat szegregáltan, szétdaraboltan szemléli. Ebből a rés(szerű) nézőpontból szinte lehetetlen rálelni a probléma(sorok) gyökerére, így jobb híján a szimptómák kúrálására szorítkozunk (biológiai, társadalmi, ökológiai és kognitív szinten egyaránt) a teljes és végleges gyógyítás és gyógyulás helyett.
A megoldás a rendszerszintű szemlélet bevezetése lenne. Hogy miért? Capra szerint ezzel a teljes, átfogó szemlélettel jobban, tisztábban láthatjuk korunk legsürgetőbb problémáit, így a pénzügyi, környezeti, éghajlati, túlnépesedési, valamint az energia- és élelmiszerszintű kérdéseket nemkülönben. Ha nem izoláltan tárgyalnánk ezeket a jelenségeket, hanem egymással szorosan összekapcsolva, akkor a tisztább látás optimálisabb, eredményesebb megoldás-lehetőségeket hozna magával.
Világunk önszabályozó rendszerként működik
A rendszerszemléletről röviden (Fritjof Capra):
- csak azok a megoldások (potenciális megoldások) csatlakozhatnak ebbe a kategóriába, melyek életképesek és fenntarthatóak
- az a társadalom nevezheti magát fenntarthatónak és életképesnek, amely olyan megoldásokat működtet (gazdasági, technológiai, életmódbeli stb.), amelyek jelenlükkel nem károsítják, nem veszélyeztetik a természet életfenntartó képességét
- a világot többé nem szemlélhetjük egymástól elkülönülő alapelemekből összeállított gépezetként (lásd példaképpen Descartes korában az óraszerkezet, mint a világmindenség működése – mechanisztikus látásmód. A részek hangsúlyozását nevezték mechanisztikusnak vagy atomisztikusnak, ha viszont a teljes egész került fókuszba, akkor holisztikus, organizmikus, ökológiai)
- a tudósok ma már felismerték azt, hogy az anyagi világ végső soron kapcsolatok mintázatokban megmutatkozó hálózata; hogy a bolygó egésze egy élő, önszabályozó rendszer…
Mennyire tekinthető újszerűnek ez a típusú szemléletmód?
Az ókori bölcsek már az i.e. VI. századtól a holisztikus világszemlélet hívei voltak. Hitték, hogy a világ (kozmosz, kosmos) egy harmonikus, rendezett struktúra, és hogy ez a rendszer olyan, akár egy élő szervezet (ellentétben a későbbi mechanisztikus nézőponttal).
A holisztikusok meglátása szerint a részek kis organikus egészként működnek, mégpedig céltudatosan, céllal (teleologikusan). Ez a cél, szándék pedig nem volt más, mint a teljes egész gördülékeny működéséhez való természetes hozzájárulás.
Hogy is fogalmazott a Tabula Smaragdina szerzőjeként számon tartott Hermész Triszmegisztosz? Ekként: Az, ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van. Így érted meg az egyetlen csodát.
Ha elfogadjuk, hogy a világmindenség egy élő szervezet, melynek jellemvonásai visszatükröződnek minden egyes részében, összetevőjében, akkor már nincs távol az analógia a makrokozmosz és mikrokozmosz között (pl.: Föld-ember). Meglátásuk szerint a lélek (görög: psyche, latin: anima) nem más, mint az univerzumot mozgató erő része. Ami jelen van, átfogja, átszövi a teljességet… Mindezt a korai görög filozófusok már felismerték.